Nosztalgiatúrám első részében végigpörgettem a kamaszkort és az információhoz jutás kezdeti stádiumait, a második részben a blog és portálrobbanásról, illetve a fontosabb alkotóbrigádokról emlékeztem meg. A sorozat utolsó darabjában végre eljutunk a H.I.T magazin születéséhez és kristályosodásához. Meg hát a főbb dilemmákhoz is.
A technológia nem rossz. Ha tudod, mit akarsz az életben, a technológia segíthet elérni azt. De ha nem tudod, nagyon is könnyen megeshet, hogy a technológia alakítja majd a céljaidat, és átveszi az uralmat az életed fölött. Ahogy a technológia egyre jobban érti az embereket, azon kaphatod magad, hogy már inkább te szolgálod őt, mint ő téged. Láttad már az utcán az okostelefonokra szegezett tekintettel őgyelgő zombikat? Szerinted ők irányítják a technológiát, vagy az őket?"
Harari, 21 lecke a 21. századra. (Emberhekkelés)
hit.nervesaw.hu és industrial.blogter.hu a Mindenek árnyékában
Egész jó kis pezsgő szubkult élet volt tehát Magyarországon és folyamatosan bővült az innen-onnan összeguberált tudásunk is, az online térben pedig egyre több vadabb akciót engedhettünk meg magunknak. Figyelgettük egymást, utánoztuk egymást, miközben kínosan próbáltunk nagyon egyediek is lenni. Én 2002-ben hazatértem külföldről, és tévesen azt gondoltam, hogy majd itthon jól megváltom a világot, sikerre viszek valamit, amit még élvezek is. Ebben nem is tévedhettem volna nagyobbat. Beskatulyázhatsz, felcimkézhetsz a lúzer fiókba, de ki ne húzd többet, mert darabokra hullik!
Nem állítanám, hogy a HUN INDUSTRIAL TECH egyfajta ellenportálnak vagy konkurenciának készült volna. Egyszerűen csak nagyon akartam egy saját középutas felületet, miközben másokhoz is erősen kapcsolódni vágytam. Ez bizony ilyen játék, főleg ha háromszor két pólus, (#1) az örökké szegény Kelet és az örökké gazdag Nyugat, (#2) a 20. és a 21. század, valamint a (#3) digitális és az analóg Világ közé kell beszorulni, csetleni-botlania annak, aki van olyan szerencsétlen, mint mondjuk én, hogy ezt a hármat egyszerre is bevállalja. Aki nem hiszi, csak próbálja meg! Ha a magazinkészítés a szenvedélyed, akkor is ezen rugózik majd az agyad, ha már egyébként egy tucat van belőle a neten, papírújságok, portálok, kulturális és informatikai rendszerek döglenek meg, miközben PHP/HTML5/Wordpress-motorizált, template-fancy portálok indulnak el, hogy Facebook-csoportok adják fel nekik végül az utolsó kenetet.
Amikor az egykori hit.nervesaw.hu címre „online magazinként” felkerült az első tartalomkompozíció 2004. október 5-én, akkor azt írtam a nyitóoldalon, szinte teljes eufóriában, mert valójában én sem hittem el:
„Egy szimpla kis álomnak indult, de annál több lett belőle. A Valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne. A H.I.T. indítása után 24 órával már száz fölötti látogatottságot produkált és még mindig söpri be az elismerést kollégáktól, zenészektől, listatagoktól, cimboráktól, kluboktól.”
Ez volt az első H.I.T címoldal 2004-ben.
A bal oldali sávban egy szép mosógép dob belseje volt ipari-cyberpunk-zöldre retusálva.
Jobb oldalán a kalocsai Margit malom látszik, ahová rendszeresen el szoktam zarándokolni azóta is.
Az induláskor oltári büszke voltam magamra, pedig tudtam, hogy semmiben nem versenyezhetek a többiekkel. Sem erőforrásban, sem földrajzi hír-becsatornázottságban, sem IT-háttérben. Egyszerűen csak valami szép kis egyszerű, művészeti dolgot akartam magamnak, egy saját bejáratú fanzin/ezine-felületet, amit én magam öntözhetek, tápoldatozhatok és némi eszmei értéke is felfedezhető. Ha próbáltál valaha egy fénytelen betonpanelben citrusféléket túlélésre, új hajtásokra, termésre, ultramakacs művészpalántákat vallomásokra bírni, ha próbáltál bármilyen körülmény között nehéz embereket intelligens módon boldogulásra bírni, a személyes kínjaikat, elismeréshiányukat megérteni és átérezni, akkor pontosan tudod, hogy miről beszélek.
Akkoriban olyan keretet terveztem, ami igyekszik mindenféle színtérrel kapcsolatos dolgot, lemezkritikát, galériát, verseket, klubhíreket, boltokat, kiadókat, blogot szintetizálni. Belinkeltem mindenkit, akit akkor ismertem, és a SEO-ról még semmi fogalmunk nem volt, nekem legalábbis nem sok, azt sem tudtuk, hogy mi fán terem, erről kevés szó esik manapság. Dizájnerkedtem HTML-ben, írogattam, fontosabb volt, hogy jól nézzen ki, áttekinthető és logikus legyen a cucc, minthogy minőségi és jól átgondolt tartalom legyen rajta. Az ember ilyenkor könnyen belecsúszik WD40-nel, varrógép-műszerolajjal a szokásos klisékbe. Sok igen depresszív, komor, rövid írás és hírfoszlány került bele tőlem is, mégis volt egyfajta portál- és magazinjellege, de szerintem rengeteget hibáztam. Viszont fogalmam sem volt akkor, hogy merre tovább ezzel az egésszel. Hol láttam benne némi vigaszt és értelmet, hol pedig a pokolba kívántam, mert sok macerás munka volt vele, én pedig mindig le voltam maradva lépésekkel, a tárhelyek, FTP-szerverek, domain-nevek is sorra hullottak ki alóla(m) és már nagyon untam a kuncsorgást az erőforrásokért. Nem volt nagy olvasottsága, de betudtam annak, hogy a fővárostól 160 km-re egy vidéki kis megyeszékhelyen nem lehet ennél nagyobb durranást összehozni ebben az országban, még az Interneten sem.
Aztán ott szúrtam el, hogy egyre többször elkalandoztam az IWIW, MyVIP, MySpace, majd a Facebook, és az akkoriban felfutott Blogter irányába is. Jobban esett valahogy blogolni ismét, kész felületet használni a tartalomkészítéshez, sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint felciccenteni egy doboz sört a szőlőlugas árnyékában. Tehát a figyelmem széttöredezetté vált az akkori burjánzó social media világában, és kihagytam ám (akkor éppen fontosnak tűnő) köröket, elvesztegettem az időmet, ugrándoztam portálokról portálokra, de nem voltam képes lepucolni a saját zanzás gondolatvilágomat, hitrendszeremet sem. Már untam a HTML-ben turkálást is, egyszerűen csak írni akartam – valakinek, bárkinek, bárhol.
Így született a többször masszívan megetetett, majd dicsfény nélkül pár év után igen gyorsan kimúlt industrial.blogter.hu, ahol keveredtek az énblog-jellegű és az underground zenei élményeket, kritikákat tartalmazó posztok és valamelyest kiváltotta azt is, hogy a magazinnal kelljen intenzívebben foglalkoznom. A Blogter felületét 2012-ben kapcsolták le, két évvel később az IWIW is megadta magát, LD50 megszűnés 2012-ben, machinemusic.hu megszűnés 2013-ban. Érezni kellett, hogy mennyire átrendeződőben volt az egész online marketing és médiapiac? Óh, igen. Ráadásul ez még sajnálatosan egybe is esett azzal, hogy maga a műfaj, a színtér előadói, klubjai, közösségei, színterei, csoportjai is szépen lassan végelgyengültek önmagukban, és ha nem is oszlottak fel, de jó időre eltűntek, vagy átrendeződtek. Kultiplex, Marco Polo, Filter, Pecsa, Gyár, aztán a Dürer, meddig soroljam? Bizony, ilyen trükkös volt az akkori kultúrpiaci Zeitgeist és nincs még vége. Most ugyan kinek tudnátok ezt a szemére vetni és vudu-bábukat szúrkálni lopott gombostűkkel? Ha láttam volna mindezt előre, szerintetek nem informatikai tárhely/host/domain-register/print/event organizer és social media céget alapítok már 1992-ben? Meddig élhetett volna ez szerintetek itt, ezen a bús-édes-keserű komp-Magyarországon, amely mindenre annyira borzasztóan nyitott, és ahol akármilyen magazin max 4-5 számot vagy csak pár évet él meg?
Blogfejléc-evolúció, mert kellett a változatosság. A montázsok fotó-alapanyagai Pécsen, Kalocsán, Baján, Pakson, Szekszárdon és (bármennyire is meglepő) Mátészalkán készültek. Mindegyik valós helyszínen, valós objektumokkal, szép "iparista" felfedezői élményekkel, ugyanakkor ócska digitális fényképezőgépekkel és brutálrossz időjárási körülmények között, bíborvöröstől egészen a zöldig.
(A 2008-ban fotózott zöld konténert meg is nézem, hogy ott áll-e még. Szerintem ott.)
A tartalomgyártás technikai oldalát is érdemes kissé szemügyre venni, hiszen a korábbi zenei portálokat és közösségeket is erősen befolyásolta, ha épp ki nem nyírta egy az egyben: az IWIW 2002-ben startolt, a Facebook 2004 februárjában indult, a Youtube és a magyar blogportál, a Blogter pedig egy évvel később 2005-ben. Ezek felfutásával új játszótereken lehetett tombolni, fórumozni, de a lájk-kultúra valahogy dominánsabban és virálisabban tudott terjedni, mint a levelezési listákon, IRC-n, ICQ-n, vagy Trillian-on. Közvetlenebb és direktebb visszajelzést hogy kapjon a tartalom készítője, a magazin hegesztője, a cikkek vagy blogposztok elcsüggedő írója? Hervasztó e mély tó, szép kis mementó, ugye? Majd a menő marketing-guruk beépítik mindezt a következő rentábilis digitális termékükbe, én legfeljebb belezuhanok a kiszáradt gap-be, ahogy előttem mások is, akik - hozzám hasonlóan - átmeneti időkben nőttek fel.
A H.I.T cím és a logó története
Kalocsa felé haladva egyszer csak Fajsznál balra indexeltem és lekanyarodtam, majd egészen a Dunáig lehajtottam a sötét grafitszürke, öreg hármas Golffal. Volt ott egy pár elhagyott izgalmas munkagép, sóderbánya, és sehol egy lélek. (Köszi, hogy hanyagul ott hagytátok nekem.) Előkaptam a digitális fényképezőmet, és bár már nem volt trendi szürkület, azért jókat fotózgattam. Ez lett belőle végül:
Mikor találsz egy ócska, leharcolt sóderkotró gépet egy elhagyott helyen a Duna mellett, egyszer csak elkezd neked történeteket mesélni, és mégsem vághatod zsebre. Ezért átörökíted másképp.
A magazin nevén és logóján nem agyaltam különösebben sokat és egészen mostanáig nem is dokumentáltam ennyire pontosan. Az eredeti gondolatom az volt, hogy majd technikai cuccokról, hangszerekről, szoftverekről, DIY ("csináld magad") dolgokról is írok, meg lesz benne cyberpunk, költészet és jó kis ipari muzsikák tömkelege. Azt hiszem a HUN INDUSTRIAL TECH elég vagány (és főként hosszú) magazinnévnek tűnt akkoriban számomra, bár a rövidítése, a H.I.T (+remény, +szeretet) ma már kicsit avíttasnak és nevetségesnek is hat, de megváltoztatni sem szeretném, mivel 18 év sűrű, csomós története van benne, amihez ragaszkodom.
Az összeforgatott elemekből álló, egyszerű kontrasztos logó egy egyenlő vastagságú hasábokból, szárakból álló hármas oszlopot alkot, egy szétcsúszott DELTA, Kudlik Juli és a Philips hangtechnikusainak bátor próbálkozásai nélkül. A középső hasábot jobbról és balról támasztja a másik kettő. Aki a sorozat korábbi részeit is olvasta, az a homlokára fog csapni most, ugyanis a H.I.T logó a középső függőleges oszloppal a nevető harmadikat jelképezi: az akkoriban egymással erősen versengő (IRC-n ráadásul még heves szócsatában is álló) két nagy online portál között (industrial.hu és LD50.hu) előbukkanó "egyéb" kategória, na az volnék én és a magazinom. Igen, bevallom, értetlenül figyeltem, hogy mi történik, és egy harmadik utat szerettem volna választani, több artisztikussággal és odafigyeléssel. A Sors iróniája, hogy a magazinnal ezt tulajdonképpen sikerült is elérnem, igaz, ehhez erőteljesen profilt kellett tisztítanom.
Profiltisztítás magasnyomású mosóval szakadó esőben
2010-re beláttam, hogy nincs és nem is lesz különösebben lehetőségem arra, hogy ott legyek, ott lobogjak mindig az eseményeken, fényképezővel a nyakamban, diktafonnal a zsebemben és egyszemélyes szerkesztőségként, riporterként nem csak az összes eseményről, lemezmegjelenésről tudjak előre, hanem aktívan jelen is legyek fizikailag, aztán minél hamarabb toljam ki szépen az összedobott tartalmat a portálra. El kellett ehhez engednem mindazt, amire nem is lettem volna képes: elengedtem a partiajánlókat, a fotós eseménybeszámolókat, zeneipari gyorshíreket. Ezeknek valóban egy dinamikusan működő online portálon a helyük, legfeljebb blogon, amikor a beszerkesztés tényleg hamar meg is történhet, rányomtál a gombra és kész, letudva. Nos, a Facebook az e-mailben terjedő és a Földről hálistennek talán tényleg végleg kipusztult „Küldd tovább 10 embernek”-típusú vicces és beágyazott zenés Powerpoint-vetítések mellett valahogy ezt is magába szippantotta, némileg az Insta/TikTok örökíti csak a tébolyt: mindenki mindenféle vackot, infót, gondolatot bármikor benyöghet, különösebb előszűrés, önkritika nélkül is. Ugyanakkor a hosszabb írásokat, tartalmakat már nem szívesen fogadta be sem a felület, sem az olvasó, ezt a nagyobb kijelzőméretű okostelefonok megjelenése csak még tovább rontotta. Így jutottam viszont tovább – mindenféle baráti győzködés ellenére - az értékállóbbnak tűnő PDF irányába.
A sorozatszám hiba
A számok sorozatszámozását tekintve tartozom egy töredelmes vallomással az olvasóknak, erre azonban én is csak később jöttem rá, és már nincs mit tenni. A webes változat megszűntével készítettem 2010-ben egy nulladik számot, ami egy visszatekintő BACKKATALOG kiadás volt, az első PDF, ami elkészült színesben. Ezt követte (sokkal inkább kezdte a sort) az ISS01, amely szintén 2010-ben jelent meg. Sokáig a honlapomról ez a két szám (tehát a nulladik és az első) volt elérhető. Természetesen bele is csaptam a lecsóba, és gőzerővel nekiláttam készíteni a következő számot, azonban ott megtört valami a lendületemben, amely valójában három fő dologra vezethető vissza. Elsőként mélyebben elmerültem a zenekomponálás és az EMPELDE körüli munkálatokba, jobban izgatott az albumkészítés és a hangokkal történő kísérletezés, mint a szövegek buherálása gyorsan és figyelem nélkül elhaló platformokon. Másodikként az életem fókusza elterelődött a család-munka szerepeim irányába és kevesebb figyelmet tudtam fordítani a már döglődő zenei színtérre és azért valljuk be, annyira nem is volt igazán miről írni, hiszen 2012-től elkezdett széthullani annyi minden, ahogy fentebb írtam is. A harmadik fő ok teljesen banális és nem is panaszkodásként, inkább csak tényként mondom: a magazinom különösebben senkit sem érdekelt, fogalmam sem volt, hogy hányan szedték le és olvasták el. Visszajelzést, reagálást valójában sehonnan sem kaptam.
Az ISS02 már éppen félig elkészült, de befejezve valójában már nem lett. Ott állt évekig a laptopom merevlemezén egészen pontosan 2019 őszéig, amikor az álló és fekete-fehér-szürke formátumra áttértem merészen és néhány írást átvettem a félkész számból az ISS03-ba. Azt még máig nem döntöttem el, hogy mi lesz majd a kiadatlan ISS02-ben lévő anyagok sorsa, reciklikálás, befejezés, átvétel, újratördelés, ez legyen csak szépen a jövő kiszámíthatatlan kis meglepetése, „a dobozból előkerült, talált misztikus anyagok” bizarr kis története. A lényeg az, hogy a 2020-as visszatérés után az ISS03-tól haladunk tovább a sorozatban és ha úgy vesszük, nem is hazudtam, mert tényleg 2 szám előzte meg és most jön majd a negyedik, az ISS04. (2021. február 28.)
Azok az örökös „karbantartási” műveletek!
A pörgős online portálok és a közösségi oldalak számomra nem pótolták azt a hiányt, amit a 90-es évek magánkiadású fanzinjai és egyéb nyomdaipari termékei jelentettek. Egyszerűen hiányoztak a hasábok, a tördelés, a nagyobb lélegzetvételű írások és a DIY-kultúra. Így 2010-ben arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, bizony én DTP-zek, editálok és kompakt, hordozható, elektronikus formátumban hozom létre a magam kis magazinját. A papírt és a nyomtatást már akkor is természetellenes aktusnak éreztem, ugyanakkor a PDF könnyen másolható, monitoron és hordozható eszközök kijelzőjén is kezelhető, skálázható, mindemellett archiválható az esetleg érdeklődő utókor számára. Sok hezitálás és mellékvágányok után tudtam csak megfogalmazni, hogy a másik fő bajom technológiai oldalról a platformok, portálmotorok és közösségi médiafolyam kapcsán, a gyors interakciók előnye mellett a megőrzés, gyűjtés, emlékezés, archiválás hiányhátránya. Ha most megkérnélek, hogy emlékezz vissza 2015 őszére, milyen Facebook-posztokat olvastál vagy írtál akkor, meg tudnád tenni? Az algoritmusok csűrés-csavarása, a platformokon és azok tartalmainak láthatóságán végzett örökös „karbantartási” műveletek mulandóvá, gyorsan elporladóvá és némiképp értéktelenné is teszik az alkotásokat, akár cikkről, akár videókról, akár képekről vagy zenékről van szó. A magazin viszont ott van. Kerek, egész, átgondolt, editált és lezárt időkapszula, amely odafigyelésre, türelemre, alázatra nevel. Amint elkészült, vége a tördelésnek és a korrektúrázásnak, és kiadásra, feltöltésre került, onnantól nincs tovább belenyúlkálás, nincs deus ex machináció, onnantól már az olvasóké, az író-szerkesztőnek ezzel kell együtt élnie, és pont. A PDF magazin addig tartalmas olvasmány, amíg áramod, olvasóeszközöd és közöd is van hozzá (esetleg kinyomtatod magadnak). Bármi másról ez nehezen mondható el.
Most mindenki ismeri innentől az ujjlenyomatomat. Előre szólok, hogy sütés-főzési, konyhai és egyéb barkácsbalesetek során picit átalakult már a mintázata.
Szóval, Mélyen Tisztelt Bíróság, legyenek kedvesek ezt megfelelően validáltatni.
(korabeli nyálcsorgatós intro-oldalkép emzárolt párás konzervdobozzal a H.I.T-hez)
A magazin így vált tehát – némiképp dacból, bátorságból és hosszú, főleg magányos kísérletezési ciklusokból - évi egy számra limitált, „elképzelt” A5-ös méretű, fekete-fehér-szürkeárnyalatú, teljesen linktelen (a linkek egy idő után meghalnak, elterelődnek és a 404 olyan tragikus szám tud lenni!), dinamikátlan, kritikus, de igényességre törekvő, szabad kultúraterjesztő médiummá. A célja most sem különösebben magasztos: részese lenni, bemutatni, megőrizni emlékként a hazai dark underground színtér történéseit, megjelenéseit, hatásait, problémáit, kitekinteni egy kicsit a világra is közben, néhol pedig elgondolkodtatni, szórakoztatni, és persze meghökkenteni. Nem fog versenyezni hirtelen eltűnő technológiai platformokkal és trendekkel, nem támaszkodik „zajos” dialógusokra, kommunikációs fölös körökre, csupán szintetizálja mindazt, ami az egykor írógéppel lekopogtatott, tompa ollóval farigcsált, ragasztgatott és fénymásolt fanzinokban és a modern zeneipari újságokban, magazinokban, online portálokon egykor szerethető volt. Letöltöd magadnak, Veled van és Veled is marad. Aztán sok évvel később egy szép napon, mikor már nem is emlékszel rá, egyszer csak megtalálod a háttértárolódon, telefonodon vagy a tableteden és rácsodálkozol: „Nahát! Tényleg? Ilyen is volt?”.
Most őszintén, mégis: ugyan ki akarna ennél többet? Nekem ez... Boldogság.
Viszont volt két ígéretem, amihez tartom magam. Mert, "amit megígértünk, azt tesszük, és azt tesszük, amit megígértünk".
1. A korábbi és a mostani H.I.T. számok letölthetők itt:
H.I.T_ISS00 BACKKATALOG 2002-2009
H.I.T_ISS04 (2021) - a megjelenés előtt - hamarosan!
2. Konklúziók:
- Mivel nem ismertük fel a közös, szubkulturális érdekeinket, tereinket, történeteinket, alkotói potenciálunkat, ezért mindenki rótta a fárasztó, fölös (gyakran betegesen egós) és semerre nem vezető saját köreit. Én is, Ti is, más is. Egy csomó helyet, teret, időt, tech-zűrzavart, energiát megspórolhattunk volna, és ezt már nem tudjuk többet visszacsinálni, és senki sem tudja, tulajdonképpen egyik országban sem. Ez mind odaveszett, volt haszna ugyan egy ideig, lendített kicsit, de mégis odaveszett, tehát fátylat rá.
- Ha nem tudod pontosan, hogy merre is akarsz haladni, mindegy, hogy bérből és fizetésből élő, meg nem értett művész, bűvész, életművész, író, zenész, sodródó asztronauta, asztrálutazó, sznob, opportunista, vagy épp oligarcha vagy, akkor soha, sehol nem fogsz kikötni. Eltékozolsz egy csomó kollektív érzést, tudást, energiát és lásd az első pontot. Adok zsepit, neked épp nincs, nem baj, nekem meg tele az összes zsebem vele. Némelyik használt ugyan, de itt van, tessék.
- A technológiák és a trendek olyanok mint a felhők az égen. Jönnek, mennek, hol jég, hol hó, hol eső, hol meg hónapokig semmi sem hull belőlük. Néha örülsz nekik, hogy eltakarják a tűző napot, máskor meg rimánkodsz, hogy tűnnének már el a francba és süssön végre újra a nap és legyen fény, meleg. Mindezt nem Te befolyásolod, ezért függetlenítened kell valahogy magad mindezektől.
- Sosem késő összerakni a kollektív történeteinket, a furcsa kis evolúciónk aprócska szeleteit, keserédes pillanatait, állomásait, névtelen hőseit és áldozatait.
- Ha majd lecseng a Nagy Téboly (lásd: Több tartást kérem! posztomat), és minden visszarendeződni készül az egyébként nonszensz "back to normal" magyarul: "vissza a normálishoz" Világba (ami talán nem is volt annyira normális, csak hát ezt szoktuk meg és ezt szoktatták meg velünk), akkor majd figyeljünk rá, hogy a nagy figyelem-hírnév-dicsfény-tülekedésben és egymás taposásában mennyire hosszú és rögös volt az út és hol is lennénk most az összes bátor alkotó és valódi közösségkovács nélkül. Többen voltunk benne és mindenki kellett hozzá.
